Megmutatom a világnak, hogy mire vagyok képes - a versenyszellem rejtelmei

Megannyi film mutatja be azt a komikus jelenetet, amikor a főszereplő szinte mindenben versenyzik a szomszédjával. Kinek van jobb autója, ki vett valami új dolgot, ki adott nagyobb ajándékot a gyerekének, mindezt azért, hogy kicsit borsot törjön a másik orra alá.

A versenyszellem sokunkban ott van, hogy megmutassuk a világnak, hogy mire is vagyunk képesek és mi mindent bírunk elérni. Mindezzel semmi probléma nincs, egészen addig, amíg az egész át nem csap egy olyan buzgóságba, mintha állandóan bizonygatni akarnál másoknak dolgokat – és esetleg magadnak is. A győzelem mániája miatt számos ember úgy érzi, hogy csak akkor lesz belőle valaki, ha állandóan győz és nagy dolgokat visz véghez. Ez azonban nincs így.

Sokan azért versenyeznek másokkal, mert elfogadásra vágynak, egyfajta visszaigazolásra, hogy igenis ők is számítanak és érnek valamit. Ezek a bizonyítások adják meg számukra az önbizalmat. Ha azonban veszítenek, azt óriási kudarcnak élik meg és úgy is tekintenek magukra, mint egy örök vesztesre. Ez az egész dolog a gyenge énképből fakad, akinek állandóan visszaigazolásokra van szüksége és a győzelem ízére. A tudatalatti folyamatok ugyanis arra késztethetik az embert, hogy ne élje meg a kudarcot, ezért foggal-körömmel kapálózik, hogy valamiféle győzelmi érzet érje.

A szakemberek úgy vélik, hogy főként azok az emberek küszködnek ezzel a problémával, akik úgy érzik magukról, hogy nem sok dologgal büszkélkedhetnek, így mutatni akarnak valamit a világnak. Villogni akarnak azzal, hogy valójában ők nagyszerű, okos, értelmes, erős és intelligens emberek. Ami abszolút fedheti a valóságot, mert ez egyáltalán nincs kizárva, csak mindezeket a pozitívumokat nem kezelik jól. Az önbecsülésünknek akkor is léteznie kell, ha nincs versengés, ha nincs mindenáron külső visszaigazolás más emberektől, ha nem akarunk kitűnni minden áron. Az önbecsülésünk azon alapszik, hogy mások miként ítélik meg a mi tudásunkat, s ha elutasítják azt, akkor azt hisszük, hogy bennünket utasítottak el, holott ez nincs így.

Hogyan is oldható meg a probléma? A tanácsok szerint a leginkább akkor lehet ebből az örökös viaskodásból kikerülni, ha nem egymagunk vagyunk, hanem csapatban dolgozunk. Mindenkinek megvan a maga feladata, mindenkinek közös a célja, így nincs versengés egymás között sem. Az együttműködés folyamán a maximálisat hozza ki a csapat minden tagja saját magából. Éppen ezért a versengős típusú emberek nem csak azt tanulják meg, hogy jó összefogni másokkal, hanem hogy egyénenként is fontosak.

Számos lehetőség adódik a csapatmunkára: akár a sportot nézzük, például egy focicsapat fontos tagjának lenni, ahol mindenkinek megvan a maga fontossága, mert minden tag összehangolódásából és együttműködéséből jöhet létre csak a győzelem. Egyúttal minden tag a maximálisat hozza ki önmagából. Másik lehetőség, amikor közösen hoz létre az ember valamit másokkal, például egy építkezés során. Ugyanez igaz a programszervezésekre, egy adománygyűjtésre, vagy bármi másra, ahol egy munkához vagy feladathoz nem csak egy ember kell.

Fontos tudatosítani azt is magunkban, hogy mindenki jó valamiben, de egyszerre nem érthetünk mindenhez! Ha például nem tudunk focizni, de a szomszéd nagyon jó benne, akkor az nem azt jelenti, hogy értéktelenek vagyunk. Lehet nekünk jobban megy mondjuk a kert rendben tartása, míg a másiké teljesen elhanyagolt, mert neki pedig az okoz nehézséget. További önbizalmat az is hozhat, ha olyan dologba is belekezdünk, melyhez valóban kevésbé értünk. Ám vegyük úgy, hogy ez egy tanulási folyamat és még csak a kezdeti fázisában vagyunk. Ha viszont valami nem megy, akkor se hibáztassuk magunkat vagy véljük értéktelennek személyünket, hanem arról van szó, hogy tökéletes ember nincs, és másban sokkal jobbak vagyunk.

© 2021 Fáklya Rádió · Weboldal: ArtCorner

Artisjus Engedélyszám: W/001506/2020

Felügyeleti szerv: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság,
1015 Budapest, Ostrom u. 23-25. - honlap: www.nmhh.hu

Fáklyarádió - Fény a sötétben