Scream Collision - Memories -

A Fémforgács hírei között akadtam rá a görög Scream Collision új lemezének beharangozójára. Akkor még csak egy trailer volt látható-hallható az idő közben megjelent Memories című új lemezről. Viszont elérhető volt a zenekar Rolling the Dice című dalának videója. A Evgenios Diamantidis színes basszusjátékával és a Johnie Chorianopoulos gitáros kattogó rifféjével alátámasztott nóta felkeltette az érdeklődésemet, mert ugyan jelenkori progresszív zene benyomását keltette, de hirtelen számos érdekes képet villantott fel bennem az emészthető progresszív zenék történetéből. Felidézte a számomra a Rush második korszakát, pl. a Power Windows / Hold Your Fire / Roll the Bones lemezekkel, majd a ’90-es évek elejét, amikor német és olasz független kiadók egy időre ontani kezdték az új hangzású, fiatal, kísérletezős progresszív bandák lemezeit (Hyenia, Tea in the Sahara), majd újra csak a régi bandák új érában készített megújult zenéjű korongjait. A Rolling the Dice-t így párhuzamba állíthattam a német Hoelderlin ’80-as évek végi kevésbé agyas, pszichedelikusan rétegzett lemezeivel (pl. Faces).



A Rolling the Dice ritmusában elmerülve, így már nagyon vártam magát a Memories korongot. Annak megjelenésekor ért az újabb meglepetés. Ha kiemelkedő példaként egy csapat egy-két éves fejlődését kellene bemutatnom, akkor a Scream Collision kiváló alanyként szolgál. Érdemes volt várni a ~40 percig tartó Emlékezésre, mert az messze túllépett az első ismert dal maga szabta határain. Ha valaki a dallamos progresszív zenék kedvelőjeként a Rolling the Dice-t is megszerette, csalódni semmiképpen nem fog a lemez hallgatásakor. A rengeteg új, első lemezes csapat seregében feltűnt bandától én azt remélem, hogy a Scream Collision bejárhatja az utat, amire pl. a Dream Theater lépett annak idején. A hallgató most átélheti ugyanúgy és magáénak érezheti a felfedezést, miközben dalról-dalra haladva várja a következő riffet, a következő strófát. Emellett azonban a Dream Theater második lemezétől frontemberként teljesítő LaBrie visításait mellőzve* itt, a komplex, de mégis emészthető, már-már populáris betéteket hallgatva, a Scream Collision zenéje valahogy egyre jobban magával ragad [* minden lemezük és számos kislemezük megvan, koncertjeiket is látogatom, így ezt nem kritikának, egyszerű tényközlésnek szántam, összevetésnek az újat keresők számára – szerz.].

Most meglehet, néhány olvasó számára, a magam eddigi lemezbemutatóinak sorában farkast kiáltok, hiszen, ha progresszív/power zenét ajánlok, nálam rendre előkerül a mérhetetlenül alulértékelt Shadow Gallery is viszonyítási pontként. Ezúttal már csak az ének megtervezett és szépen előadott dallamívei miatt is említem. A Rolling…-hoz képest a Memories egy komoly elmozdulás a power elemekkel díszített progresszív zene irányába. A mindennapi küzdelmekről, felemelő, vagy éppen mélységes pillanatokról szóló dalok ráadásul olykor annyira – jó értelemben véve – színpadiasak, hogy az említett párhuzam nem indokolatlan.


A kezdő Mess inside My Head vonós sávokkal felépített indítása, majd az ének magas hangú kiáltása lendületes tempót ígér, aztán egy érdekes lépéssel, egy Rush-utánérzés után csendes merengéssé vált a dal. Az első versszak a címadó sorral úgy ér véget, hogy lüktető, éles dobbal és szaggató gitárral, vastag billentyűvel teljesedik ki. Zeneileg az egész dal erről a kellemes hullámzásról szól. Nos, ekkor éreztem át a meglepetés hangulatát, hogy ez a zene mennyivel komolyabb, mint az általam ismert korábbi egyetlen dal. A dalközepi szóló részek, a ritmusváltások már a nagyléptékű zenekarok progresszív jegyeit hordozzák, a dalt záró gitárszóló pedig felvillantja a Johnie Chorianopoulos hangszeres képességeit is. A második, Nightmares tipikusan egy Roll the Bones-színvonalú szám, a kissé sleazes gitárhangzás vezérfonalat képez az egész nótában. Meglehet, a Scream Collosion előadásmódjának jellegzetessége a dalok csendes-hangos elemeinek kettősége lesz. Lesz, aki idegennek találja felvetésemet, de ebben a dalban aztán egy progresszív hangzású Mercyful Fate-et véltem felfedezni, ahogy a lemez előadása itt elindul a színházi megjelenítés felé. A feszes, majd gömbölyű ívekben lefutó, szertelen ütemű gitárriffek felett az énekes Giannis Pantelaios már a harmadik hangját szólaltatja meg. Miközben a strófák szövegének minden tónusa a beszédhangéhoz közeli, és énekelni tudja a hallgató, mégis változatos, érdekes, több oktávon át.

A harmadik, The Last Straw törzsi dobos indítása George Labrakos számára teremt lehetőséget, hogy külön felhívja a játékéra a figyelmet mielőtt a hangzás beleolvad a zene sodrásába. A dal vezető motívuma hangulatos középkori táncot idéz, amit eleinte a Georgios Christodoulou  játszotta billentyű üveghangjai kísérnek. A számomra ez a nóta, a követő Asylum-mal az egyébként is nagyon jó lemez két kiemelkedő pontja. Ez az ismét csendesen induló dal, zongorajátékkal, arra Gary Moore-osan visító gitárral és billentyűfátyollal perceken át elringat. Az ének elgondolkodón, majd egy váltás után ércesen cseng és széles érzelmi skálán illusztrálja a dal szövegét. Ebben a tételben megjelenik a vastag férfias kórus, pont olyan megremegtetőn, ahogy pl. a Jag Panzer – Iron Eagle-jében, vagy a Savatage monumentális hangzású The Wake of Magellan lemezén. Ez is jól mutatja, a Scream Collosion-tól mennyire nem idegen a power metal, miközben a zene egyértelműen elmélkedő, modern progresszív metal. És amikor azt hinném, hogy a visszatérő, libabőrös hatást keltő férfikórussal mindent hallottam, amit ebből a dalból kihozhatnak, akkor a színpad másik szélén egy női kórussal rajzolódik ki az újabb motívum. A dal elcsendesedik és már a hatodik percnél járunk, ahogy újra felépül, újra a női kórussal, tábori dobbal, majd zengő gitár riffekkel és többszólamú strófák összekeveredő énekével. Mindez Evgenios Diamantidis gitáros kiteljesedő szólójával és a fekete-fehér billentyűk dalindító csengésével ér véget.


Az AWOL ismét gitárcentrikus dalként egy erős riffel indul, aztán funkyba vált, oly könnyedén, mintha az előző négy dal lett volna ehhez az ujjgyakorlat. Mégsem kakukttojás a lemezen. A motívumok fantasztikus természetességgel lépnek vissza a széles folyóként hömpölygő billentyű alapdallamára, hullámaiba be-belekap az érces gitárszóló. A refrének alatt felpörgő dob a dal végére sok-sok csilingelő hanggal érezteti az elszabaduló érzelmeket. A lemez utolsó két dala, az Invicible és a Rigged Game a vezérhangot mindig megtartó, de többszólamú dallamos refrénekkel és a feszes gitárjátékkal, a menüettes ütemekkel már nem okoznak meglepetést, egyszerűen csak élvezem! Ám amikor ide jutok a hallgatásban már biztosra veszem, hogy vissza fogom pörgetni a dalokat. Az utolsó nóta ráadásul olyan folyamatos lüktetésben zeng, és progresszív zeneként közönségénekeltető („raise your fist in the air”, „follow the rythm”), mint hajdanán az Queenscrÿche vagy az Armored Saint dalai; kiváló koncertzáró nóta. Ezzel mindössze érzékeltetni próbálom, hogy a Scream Collision mennyire tágra nyitotta progresszív zenéjének kapuját.

A rock és metal underground mérhetetlenül sok és jó minőségű új zenéjének áradatában a Scream Collosion teremtette sziget a rajta álló négyévszakos fával (ld. borító), a Memories minden dalával a számomra egy igazi üde színfolt. Zeneileg-szövegileg kiforrott, széles skálán kelt kellemes érzéseket. A Memories lemez újra és újra hallgattatja magát! Feltételezem, hogy a csapat alig várja már, hogy mindezt színpadról adhassa elő. Jó lenne látni őket élőben hazánkban is.

faklyaradio.hu / Fémforgács

A Fémforgács hírei között akadtam rá a görög Scream Collision új lemezének beharangozójára. Akkor még csak egy trailer volt látható-hallható az idő közben megjelent Memories című új lemezről. Viszont elérhető volt a zenekar Rolling the Dice című dalának videója. A Evgenios Diamantidis színes basszusjátékával és a Johnie Chorianopoulos gitáros kattogó rifféjével alátámasztott nóta felkeltette az érdeklődésemet, mert ugyan jelenkori progresszív zene benyomását keltette, de hirtelen számos érdekes képet villantott fel bennem az emészthető progresszív zenék történetéből. Felidézte a számomra a Rush második korszakát, pl. a Power Windows / Hold Your Fire / Roll the Bones lemezekkel, majd a ’90-es évek elejét, amikor német és olasz független kiadók egy időre ontani kezdték az új hangzású, fiatal, kísérletezős progresszív bandák lemezeit (Hyenia, Tea in the Sahara), majd újra csak a régi bandák új érában készített megújult zenéjű korongjait. A Rolling the Dice-t így párhuzamba állíthattam a német Hoelderlin ’80-as évek végi kevésbé agyas, pszichedelikusan rétegzett lemezeivel (pl. Faces).



A Rolling the Dice ritmusában elmerülve, így már nagyon vártam magát a Memories korongot. Annak megjelenésekor ért az újabb meglepetés. Ha kiemelkedő példaként egy csapat egy-két éves fejlődését kellene bemutatnom, akkor a Scream Collision kiváló alanyként szolgál. Érdemes volt várni a ~40 percig tartó Emlékezésre, mert az messze túllépett az első ismert dal maga szabta határain. Ha valaki a dallamos progresszív zenék kedvelőjeként a Rolling the Dice-t is megszerette, csalódni semmiképpen nem fog a lemez hallgatásakor. A rengeteg új, első lemezes csapat seregében feltűnt bandától én azt remélem, hogy a Scream Collision bejárhatja az utat, amire pl. a Dream Theater lépett annak idején. A hallgató most átélheti ugyanúgy és magáénak érezheti a felfedezést, miközben dalról-dalra haladva várja a következő riffet, a következő strófát. Emellett azonban a Dream Theater második lemezétől frontemberként teljesítő LaBrie visításait mellőzve* itt, a komplex, de mégis emészthető, már-már populáris betéteket hallgatva, a Scream Collision zenéje valahogy egyre jobban magával ragad [* minden lemezük és számos kislemezük megvan, koncertjeiket is látogatom, így ezt nem kritikának, egyszerű tényközlésnek szántam, összevetésnek az újat keresők számára – szerz.].

Most meglehet, néhány olvasó számára, a magam eddigi lemezbemutatóinak sorában farkast kiáltok, hiszen, ha progresszív/power zenét ajánlok, nálam rendre előkerül a mérhetetlenül alulértékelt Shadow Gallery is viszonyítási pontként. Ezúttal már csak az ének megtervezett és szépen előadott dallamívei miatt is említem. A Rolling…-hoz képest a Memories egy komoly elmozdulás a power elemekkel díszített progresszív zene irányába. A mindennapi küzdelmekről, felemelő, vagy éppen mélységes pillanatokról szóló dalok ráadásul olykor annyira – jó értelemben véve – színpadiasak, hogy az említett párhuzam nem indokolatlan.


A kezdő Mess inside My Head vonós sávokkal felépített indítása, majd az ének magas hangú kiáltása lendületes tempót ígér, aztán egy érdekes lépéssel, egy Rush-utánérzés után csendes merengéssé vált a dal. Az első versszak a címadó sorral úgy ér véget, hogy lüktető, éles dobbal és szaggató gitárral, vastag billentyűvel teljesedik ki. Zeneileg az egész dal erről a kellemes hullámzásról szól. Nos, ekkor éreztem át a meglepetés hangulatát, hogy ez a zene mennyivel komolyabb, mint az általam ismert korábbi egyetlen dal. A dalközepi szóló részek, a ritmusváltások már a nagyléptékű zenekarok progresszív jegyeit hordozzák, a dalt záró gitárszóló pedig felvillantja a Johnie Chorianopoulos hangszeres képességeit is. A második, Nightmares tipikusan egy Roll the Bones-színvonalú szám, a kissé sleazes gitárhangzás vezérfonalat képez az egész nótában. Meglehet, a Scream Collosion előadásmódjának jellegzetessége a dalok csendes-hangos elemeinek kettősége lesz. Lesz, aki idegennek találja felvetésemet, de ebben a dalban aztán egy progresszív hangzású Mercyful Fate-et véltem felfedezni, ahogy a lemez előadása itt elindul a színházi megjelenítés felé. A feszes, majd gömbölyű ívekben lefutó, szertelen ütemű gitárriffek felett az énekes Giannis Pantelaios már a harmadik hangját szólaltatja meg. Miközben a strófák szövegének minden tónusa a beszédhangéhoz közeli, és énekelni tudja a hallgató, mégis változatos, érdekes, több oktávon át.

A harmadik, The Last Straw törzsi dobos indítása George Labrakos számára teremt lehetőséget, hogy külön felhívja a játékéra a figyelmet mielőtt a hangzás beleolvad a zene sodrásába. A dal vezető motívuma hangulatos középkori táncot idéz, amit eleinte a Georgios Christodoulou  játszotta billentyű üveghangjai kísérnek. A számomra ez a nóta, a követő Asylum-mal az egyébként is nagyon jó lemez két kiemelkedő pontja. Ez az ismét csendesen induló dal, zongorajátékkal, arra Gary Moore-osan visító gitárral és billentyűfátyollal perceken át elringat. Az ének elgondolkodón, majd egy váltás után ércesen cseng és széles érzelmi skálán illusztrálja a dal szövegét. Ebben a tételben megjelenik a vastag férfias kórus, pont olyan megremegtetőn, ahogy pl. a Jag Panzer – Iron Eagle-jében, vagy a Savatage monumentális hangzású The Wake of Magellan lemezén. Ez is jól mutatja, a Scream Collosion-tól mennyire nem idegen a power metal, miközben a zene egyértelműen elmélkedő, modern progresszív metal. És amikor azt hinném, hogy a visszatérő, libabőrös hatást keltő férfikórussal mindent hallottam, amit ebből a dalból kihozhatnak, akkor a színpad másik szélén egy női kórussal rajzolódik ki az újabb motívum. A dal elcsendesedik és már a hatodik percnél járunk, ahogy újra felépül, újra a női kórussal, tábori dobbal, majd zengő gitár riffekkel és többszólamú strófák összekeveredő énekével. Mindez Evgenios Diamantidis gitáros kiteljesedő szólójával és a fekete-fehér billentyűk dalindító csengésével ér véget.


Az AWOL ismét gitárcentrikus dalként egy erős riffel indul, aztán funkyba vált, oly könnyedén, mintha az előző négy dal lett volna ehhez az ujjgyakorlat. Mégsem kakukttojás a lemezen. A motívumok fantasztikus természetességgel lépnek vissza a széles folyóként hömpölygő billentyű alapdallamára, hullámaiba be-belekap az érces gitárszóló. A refrének alatt felpörgő dob a dal végére sok-sok csilingelő hanggal érezteti az elszabaduló érzelmeket. A lemez utolsó két dala, az Invicible és a Rigged Game a vezérhangot mindig megtartó, de többszólamú dallamos refrénekkel és a feszes gitárjátékkal, a menüettes ütemekkel már nem okoznak meglepetést, egyszerűen csak élvezem! Ám amikor ide jutok a hallgatásban már biztosra veszem, hogy vissza fogom pörgetni a dalokat. Az utolsó nóta ráadásul olyan folyamatos lüktetésben zeng, és progresszív zeneként közönségénekeltető („raise your fist in the air”, „follow the rythm”), mint hajdanán az Queenscrÿche vagy az Armored Saint dalai; kiváló koncertzáró nóta. Ezzel mindössze érzékeltetni próbálom, hogy a Scream Collision mennyire tágra nyitotta progresszív zenéjének kapuját.

A rock és metal underground mérhetetlenül sok és jó minőségű új zenéjének áradatában a Scream Collosion teremtette sziget a rajta álló négyévszakos fával (ld. borító), a Memories minden dalával a számomra egy igazi üde színfolt. Zeneileg-szövegileg kiforrott, széles skálán kelt kellemes érzéseket. A Memories lemez újra és újra hallgattatja magát! Feltételezem, hogy a csapat alig várja már, hogy mindezt színpadról adhassa elő. Jó lenne látni őket élőben hazánkban is.

faklyaradio.hu / Fémforgács

Fáklya Rádió - Vigyük együtt a fáklya lángját!