Hatalmas eső zúdult a nádasra, mintha azt dézsából öntötték volna. Egy kicsi, zöld béka ugrott a partra és egyenesen az erdő felé vette az irányt. Nagyon félt és kétségbeesetten keresett valamit vagy valakit, de láthatóan nem találta.
– Eltévedtem és nem találok haza. – sopánkodott.
Teljesen elveszettnek érezte magát és kicsiny zöld mancsait arcába temette, majd szüntelen sírásba kezdett.
Egy helyben sem maradhatott, hiszen nagyon fázott már és a gyomra is üres volt. Maga elé képzelte, amint családjával ízletes szúnyoglárvákat majszolnak. Ez a gondolat pocakja hangos kordulását és korcogását idézte elő, de annyi bátorságot is merített belőle, hogy legyőzze a félelmét a sötét, nyirkos erdőben és tovább haladjon az ösvényen. Ahogyan egyre messzebbre ugrabugrált az úton, megpillantott egy fénylő pontot a távolban. Közben az eső is alábbhagyott és ahogyan egyre közelebb ért a világító pont forrásához, kezdett megörülni.
Egy óriási, odvas fa állt előtte, aminek hatalmas gyökerei oszlopokként ácsingóztak ki a földből. A világító pontok pedig szentjánosbogarak voltak, amik a távolból is azt jelezték, hogy itt menedék és meleg étel várja az erre tévedőket. A kis béka mellett az egyik bokor zizegni és mozogni kezdett és egy szürke állatka lépett elő. Ahogyan meglátták egymást, mindketten ledermedtek. A kis szürkeség valamivel bátrabb volt és odament a kis békához:
– Pacsker vagyok a kis wombat. Segíts rajtam kérlek szépen! Két napja menekülök, de már nincs erőm, hogy tovább menjek. – Az állatka nagyon csapzott volt. Remegett és erőtlenül totyogott, aminek láttára a kis béka így reagált:
– Egyet se félj kis barátom! Segítek neked. Itt van ez a furcsa odú. Menjünk be, hátha találunk bent valakit, akitől megtudjuk hogyan juthatunk ki ebből az erdőből!
A kis béka belekarolt az ismeretlen állatkába és odamentek az odú bejáratához. A szentjánosbogarak szépen világították nekik az utat, egészen a bejárat ajtajáig. Bátortalanul benyitottak és minden ott lévő szempár őket kezdte fürkészni. Nem mertek körbe nézni, egyenesen a szemközti asztalkához siettek, ahol egy bagoly várta őket és kedves mosollyal az arcán feléjük fordult:
– Üdvözöllek benneteket a Gyökeres Kócerban! Miben segíthetek?
– Ennek a kis wombatnak segítségre van szüksége. Két napja van úton étlen és szomjan. Kimerült, én pedig eltévedtem. – kuruttyolta a kis béka.
– Gyertek velem! – mondta Bagoly Uraság és felvezette őket egy szűk lépcsőn. A kis béka csak ekkor vette észre, hogy ahol vannak, az nem csupán egy kiszáradt fa odva, hanem egy tökéletesen kialakított luxusszálló, ahol a pihenni és felüdülni vágyó erdei állatok megtalálják a számukra legmegfelelőbb igényeket. Mindenhol tiszta és puha ágyikók várják a vendégeket három emeleten és illatozó, tápláló ételek a konyhában.
Bagoly Uraság benyitott az egyik szobába, ahol két kényelmes ágy is volt, a szoba közepén pedig egy terített asztalka, rajta ropogtatni való, grillezett szúnyoglárvával és szép kövér fenyőszú bábokkal.
– Egyetek csak amennyi jól esik és pihenjétek ki magatokat! Holnap reggel, majd útba igazítalak benneteket. – mondta Bagoly Uraság, majd sarkon fordult és becsukta maga mögött az ajtót.
A két kis állatka neki esett a lakomának és teli szájjal kérdezgették egymást, mégis mi történt velük és hogyan kerültek erre a helyre.
– Miféle név az, hogy Pacsker? – kérdezte a kis béka.
– Egy kisfiú házi kedvence voltam, de ahogyan cseperedtem, a családja összes lábbelijét megrágtam. Legfőképpen a papucsokat szerettem csócsálni, ezért Pacskernak neveztek el. De eldobtak maguktól és olyan fogságba vittek, ahol rengeteg állattal éltem együtt. Egy átlátszó fal volt köztünk és az emberek között. Egész nap kopogtatták ezt a falat, ami nagyon ijesztő volt. Elhatároztam hát, hogy megszökök onnan és úgy élek boldogan, ahogyan én akarok. – Vázolta fel rövid történetét a kis wombat.
– Engem Ugrancsnak hívnak. A mocsárban van az otthonom.A nádasban ugrabugráltam kedvemre és a gyötrő szúnyog búvóhelyét kerestem. Aztán eleredt az eső és elindultam haza felé, de eltévedtem és most itt vagyok.
– Miért kerested a gyötrő szúnyog búvóhelyét? – kérdezte kíváncsian Pacsker.
– Azért, mert túl sok lárvát rak a mocsárba és így túl sok béka is vándorol erre a területre. És így veszélybe került az otthonom, mert a levegőből mindig ott figyel a gólya és bármikor lecsaphat ránk. – elégítette ki Pacsker kíváncsiságát Ugrancs, majd nyugovóra tértek.
A két kis állatka másnap reggel úgy ébredt fel, mintha ezer éve itt laknának a Kócerban. Ráadásul egymásra is úgy tekintettek, mint azok a barátok, akik jóban-rosszban együtt vannak az idők végtelenségének kezdete óta.
– Jó reggelt! – köszöntötte Pacsker a kis békát.
– Jó reggelt! Kipihented magad? – kérdezte kíváncsian Ugrancs.
– Mi az hogy! Amíg te aludtál, addig én kidolgoztam egy tervet, hogyan menthetnénk meg a mocsaradat a gyötrő szúnyogtól. – Pacsker egy hatalmas papír tekercset helyezett az asztalara és belekezdett haditervének ismertetésébe.
– És mindezt most reggelt találtad ki egyedül? – kérdezte hüledezve Ugrancs.
– Nem teljesen. Elmeséltem Bagoly Uraságnak a történetünket és azt mondta, hogy „a bajban ismerszik meg az igaz barát”. És ellátott pár tanáccsal. – válaszolta büszkén a kis wombat.
Ugrancs észrevette, hogy az asztalka mellett két tökéletesen felszerelt és megpakolt hátizsák csücsül.
– Mi lapul a zsákokban? – kérdezte Pacskertől kíváncsian.
– Minden, amire szükségünk lesz. – válaszolta a kis wombat.
– De hát hova megyünk? – kérdezte Ugrancs.
– Bagoly Uraságtól megtudtam, hogy át kell vágnunk az erdőn és a Tölgyes Tisztás melletti patakhoz kell mennünk. Ott lakik az erdőtündér. Csak ő segíthet. De előtte a szárazföldi, a vízi és az égi állatok vezetőjét kell meggyőznünk, hogy együtt, összefogásban és igaz barátokként, kéz a kézben küzdjünk a gyötrő szúnyog zsarnoksága ellen.
A két jó barát felpakolta hátizsákját és elindultak életük legnagyobb kalandjára, nem is sejtve, hogy a Tölgyes Tisztásig mennyi veszéllyel kell majd szembenézniük.